Két kezük van az anyáknak is, de ha jól megnézzük őket, úgy tűnik, sokkal több. Ugyan a plusz karok láthatatlanok, de létezniük kell azoknak. Hogyan tudnának az anyák egy időben, egyszerre olyan sok-sok mindent tenni, megoldani, megelőzni.
Főzni, dajkálni, simogatni, befőttet elrakni, a kertet megkapálni, lefesteni az ablakkeretet, tankolni, sofőrszolgálatot fenntartani az egész családnak…. Fociedzésre hurcolni gyereket, mesét olvasni….legózni, havat elsöpörni, ajándékot venni, megvarrni az elvásott ruhát, Jelmezt varrni farsangra…kiteregetni a vizes ruhákat, beszedni a megszáradt ruhákat, vasalni…
Napestig, sőt napokig sorolhatnánk és akkor se lenne vége annak a listának, ami az anyai teendőket beszéli el..
Mert amint megoldják az egyiket, kettő jön helyette, csoda, hogy nem szédülnek bele ebbe a nehéz, bonyolult pörgésbe, amit elvár tőlük a világ, a család, a gyerek, de leginkább ők maguk.
Azért néha elfáradnak nagyon, de amikor elalszanak, a szeretet aranyporral hinti tele a szívüket, csakis így történhet, így kap fényt a szív, az a fény adhat ilyen sok erőt a másnapi, harmadnapi meg az utána következő napokhoz, hetekhez, évekhez. Attól nem érzik robotnak a mindennap ismételt, nehéz teendőket.
De aztán felnő a gyerek, kirepül, vagy felnőnek és kirepülnek. De nekik aranyporral hinti tele a szeretet akkor is a szívüket és vakon mennek a gyerekek után. Nem pihennek meg akkor sem, ha már nincs szükség a folyton matató, megoldó, adakozó, dolgozó anyai kézre, Mennek és teszik, amit megtehetnek egészen addig, amíg nem marad más a kezükben csak áldás. Azzal a mozdulattal pihennek meg végül, akkor is, azzal is csak adnak.
Hiányukat nem lehet betölteni. Ezt el kellene, el kell mondani az év minden napján, nem csak az anyák hivatalos ünnepén, de télen is, meg nyáron, meg akkor is, amikor a szél hozza-viszi a faleveleket. El kell mondani, mert a faleveleket is az anyák söprik aztán takaros halmokba, ők kínálnak fel hűsítő vizet a forróságban, meg szedik, mossák a gyümölcsöt, jusson vitamin a gyerekeknek, később az unokáknak.
Mindenhol ott a szemük. Ott a figyelmük,de leginkább ott van aranyporral teli, fénylő szívük.
Vajon mindenki látja ezt, vagy csak azok, akik nem csak néhanap nyitják rá az az édesanyjukra az ajtót, hanem minden nap?
Vajon akkor is látja ezt mindenki, ha már tényleg nagyon fáradt az anyai kéz, Észreveszi vajon bárki, hogy az anya öregen magának már a vajas kenyeret se tudja megkenni, de ha a gyerek, unokák látogatnak haza, akkor ünnepi ebédet terít az asztalra? És ledagaszt két kiló pogácsát?
Biztosan több kezük van, mint kettő, és a láthatatlan kezek, azok nem öregszenek. Azok sose.
Bár mindenki látná, bár mindenki értékelné serénységüket.