Vízkereszt napja van. A karácsonyi ünnepkor utolsó napja. Erre a napra, de ezután biztosan visszakerült minden a hétköznapi kerékvágásba, beindult a taposómalom. A karácsony csillogása elhalványult, kikerülnek a meleg nappalikból a lecsupaszított fák.
A szaloncukor elfogyott, ha maradt is pár szem sütemény, az már nem olyan, mint az ünnepek alatt. Szárazabb, a porcukor lehullott róluk, vagy rájuk tapadt, mint egy megrepedezett, fehér bevonat.
Erre az időszakra és az év további szakaszát illetően is: az ünnepek üzenete, a tanítás is elhalványulhat, ha nem vagyunk tudatosak ezt illetően.
De mire fel a nagy felhajtás az ünnepek előtt, során, ha nem sikerül befogadnunk, megőriznünk mindazt, ami miatt azok felragyognak?
Mert mire is taníthatnak az ünnepek, mire az emberiség egyik, talán legszebb ünnepe – a karácsony?
Arra, hogy a szeretetnél nincs fontosabb dolog ezen a világon.
Arra, hogy figyeljünk egymásra, egymás igényeire, tudjunk közösségben létezni, egymásért tenni.
Arra, hogy a gyengébbek nem azért gyengék, hogy mások eltapossák vagy keresztülnézzenek rajtuk. Arra, hogy minden ember okkal, céllal érkezik erre a világra és minden embernek nem csak saját sorsa beteljesítésén kell munkálkodni tiszta szívvel és minden erejével – de másokkal harmóniában élve és összekapcsolódva – egy nagy egész építése is feladatunk.
Egyek vagyunk, összetartozunk- és ennek felidézése napjainkban, ebben az egót fényesítő korszakban is – jelentős üzenet.
Összetartozunk – a család is erről üzen. Arról, hogy az ember egyedül, akár a magányos nádszál – gyenge. Könnyen eltörik. De amikor sok nádszál kapaszkodik egybe, az olyan erős- a fejsze se bírhat el vele.
De hogyan lehet szívbe vésni, óvni az üzenetet, amikor a napok szaladnak, mintha kergetnék őket és hegyekké nőnek az elvárások, a nyomás az új évben is?
Talán segíthet, ha úgy tekintünk önmagunkra, mint egy régi, viharvert szép templomra – belül található a lényeg – és persze a templom tornyán túl: odafent.
Kellenek a hétköznapokban is percek, amikor felfelé nézünk. Nem az aktuális munkára, nem oldalra lesve, a többi, siető-rohanó, a maga idejét kergető emberre, nem lefelé, a mobiltelefonok illúziót keltő, hazug derengésébe.
Kellenek a percek, amikor befelé nézünk, meg felfelé.
Másként nem megy. Ha hagyjuk, hogy legközelebbi ragyogás majd csak egy év múlva érintse meg a lelkünket, akkor nem csak megkopik az üzenet – de talán meg se értettük igazán, mit is akart mondani nekünk.
A varázslat ajándék, rajtunk keresztül születik, és ha ezt képesek vagyunk minden nap – akár egy ima erejéig felidézni – akkor már tettünk azért, hogy a következő alkalom, amikor egy nagy ünnep alkalmával kigyúlnak a fények, az az ünnep ne egy üres épület legyen, hanem igazi MENEDÉK a szívnek.
Nem könnyű az emberi élet, olyan sok kihívás, olyan sok munka, olyan sok elvárás, nyomás, tennivaló van körülöttünk. Olyan sok csábítás, meg hamisság. Olyan sok csalódás. Nehéz az emberi élet, de közben gyönyörű is.
Hétköznapi meg ünnepi csodák csillannak fel itt is, ott is – csak nehéz észrevenni, tudatosítani azokat- és még nehezebb azokért hálát érezni.
Pedig ha ezt megtanuljuk, ha a hála gyakorlására képesek leszünk, ha az mindennapi életünk részévé válik, akkor a nagy ünnepek üzenetével is könnyebben boldogulunk. Képesek leszünk azokat nem csak felidézni – de részünkké válik. Nem egy barátságos idegen marad, akivel jó olykor találkozni, hanem mi magunk. Mi magunk válhatunk azzá, ami a legfontosabb: eleven szeretetté.
Vízkereszt napja ilyen nap lehet, ilyen alkalom. Ez a nap ugyan el nem vitatható módon a karácsonyfa lebontásának feladatát hozza el a háztartásokba, a család és a keresztény emberek számára meghatározó jelentőséggel bír. Egyrészről Jézus születését idézi fel, annak örömét, hogy Isten leküldte közénk a fiát, majd Jézus keresztelkedésével egyben utat is mutat a tiszta lélek megőrzésére az év (az életünk) legsötétebb napjaiban is. Ha mi magunk is úgy akarjuk.
A cikk forrása: ficsakblog.hu