Ne hallgass, énekelj!

Ha a pedagógusok és a szülők is unottan, összeszorított szájjal, kívülállóként „hallgatják” a Himnuszt, aminek éneklése magyarság-élményünk egyik legfontosabb forrása, mit várunk a gyerekektől? Miért ne állnának ők is unatkozva, leszegett fejjel, görbe háttal az ünnepeken?

Önkormányzati képviselőként tizenkét éve, alpolgármesterként négy éve veszek részt évente több alkalommal nemzeti ünnepségeken, iskolai tanévnyitókon, évzárókon. Ezek az összejövetelek az iskolai közösségek kitüntetett pillanatai. Műsorral, előadással készülnek a gyerekek, akiknek teljesítménye mindig a felkészítő pedagógusok munkájáról, belefektetett szellemi energiáiról is tanúskodik. Nagy örömmel és izgalommal megyek ezekre az eseményekre. Az ünneplőbe öltözött kisebb-nagyobb gyerekek nyüzsgése még ma is megborzongat és mindig érdeklődéssel figyelem, hogy melyik iskola milyen típusú műsorral készül.

Sokat elárul ez az igazgatóról, a tanári karról, az odajáró gyerekekről és egyáltalán, a hely szelleméről.

Anyukaként és a munkám miatt is rengeteg ilyen ünnepségen vettem már részt. Egy nagyon szomorú, szinte általános érvényűnek mondható tapasztalatom van az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban: ez pedig nem más, mint a Himnusz és a Szózat, két fontos nemzeti értékünk kezelése. Amikor bemondja a csinosan öltözött moderátor, hogy hallgassuk meg közösen a Himnuszt, na, akkor legszívesebben felkiáltanék, hogy emberek, ébresztő!

Hasogat a szívem, amikor gyerekek és felnőttek, diákok, tanárok és szülők némán állnak és közösen hallgatnak, ahelyett, hogy zengő hangon, egyenes derékkal közösen énekelnék ezt a két csodálatos, magyar szívet melengető éneket.
Egy alkalommal szóvá is tettem ezt egy igazgatónak, akinek az volt a válasza, hogy heti egy énekóra van az órarendben és nem tudják megtanítani ezt a két éneket a diákoknak…

A magyarázat elfogadhatatlan, mert ha valaminek, ennek bele kell férnie az iskolai tananyagba. Az osztályok pedig énekelhetnék, gyakorolhatnák nemcsak énekórán, de olvasás vagy magyar órán, de akár rajzórán is, miközben nemzeti színű zászlót készítenek. Egy kisiskolás gyereknek már illene tudnia elénekelni a nemzeti imádságunkat, a nagycsoportos ovisok is nyugodtan énekelhetnék már március 15-én. És persze elsősorban is meg kellene tanítani a Himnuszt és a Szózatot a szülőknek odahaza. Hisz milyen felemelő érzés győztes sportversenyek, olimpiai érmek eredményhirdetésénél együtt örülni, kifejezni együvé tartozásunkat. Vagy csak otthon a tévé előtt tisztelegni a "hősőknek", vagy az újesztendő beköszöntekor egymás hangjába "kapaszkodva" felállva énekelni.

Nemzettudatunk egyik legfontosabb abroncsa a nemzeti ébredésünk idején született Himnusz és a Szózat. Passzív hallgatóként azonban nem fog vele azonosulni egy gyermek sem – csak a közös, átélt éneklés repítheti a fiataljaink lelkét magasba.

Miért vennénk el tőlük ezt a felemelő élményt? Minden iskolában van énektanár, sőt, sok helyen énekkar is. Miért nem az ő vezetésükkel énekelnek közösen a gyerekek, elfelejtve végre a régi hangfelvételeket?

Ha a pedagógusok és a szülők is unottan, összeszorított szájjal, kívülállóként „hallgatják” azt, aminek éneklése magyarság-élményünk egyik legfontosabb forrása, mit várunk a gyerekektől? Miért ne állnának ők is unatkozva, leszegett fejjel, görbe háttal az ünnepeken?

A jelenlegi káros gyakorlat megváltoztatása közös felelősségünk: iskolai vezetőké, pedagógusoké, szülőké. A Himnusz és a Szózat tekintetében az iskolai ünnepségek rendjét megváltoztatnám, ha rajtam múlna. A „hallgassuk meg” fordulatot "énekeljünkké" alakítanám át.

Büszke éneklésre buzdítanék minden ünneplő iskolát. Hisz az ének, az éneklés gyógyír a léleknek, élmény az egész közösségnek. Szükségünk van erre, kicsiknek, nagyoknak egyaránt – legalább évi két-három ünnepi alkalommal!


Kamasz a háznál – a fiatalság elixírje

Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni és ez ugyanolyan észrevétlen következik majd be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarbaejtő és felkavaró változás. De van egy jó hírem, mindez nem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak.

Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy van egy kamasz fiam!

A nagyfiam 13 éves, már csak a válláig érek és 43-as cipője láttán fényévnyi távolságra érzem azt a cseppnyi újszülöttet, aki nem is olyan rég a kora-babaság határán billegve a 36. hétre született és 2680 grammos súlyával a csecsemős osztály legapróbb emberkéje volt. (Indiszkréció volna azt firtatnom, mivé is lett a cserebogár, de biztos, hogy senki nem a koraszülöttek törékenységére gondolna az én “kis” fiam láttán…)

Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig legkisebb állásban rögzítette a nővérke. Ma az én nagyfiam erős karja segít cipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével pillanatok alatt el is tüntet méretes hűtőnkből.

Elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet egy tizenéves anyukájának lenni, a mai napig lelkem legmélyén ragaszkodom ahhoz, hogy igaziból én vagyok az a zilált kamasz, akit szülei próbálnak a normalitás talaján tartani, nem pedig fordítva. De kétségtelen eltelt néhány év és az én cseppecske szüleményem fogta magát és észrevétlen elkezdte ledobni magáról a tojáshéjat, s ezzel én is óhatatlan belecsúsztam a racionális anyuka hálátlan új szerepébe.

Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni és ez ugyanolyan észrevétlen következik majd be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarbaejtő és felkavaró változás. De van egy jó hírem, mindez nem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak. Ma este - kislányom elsőáldozása kapcsán – az ünnepi nap pörgését levezetve beszélgettünk a konyhaasztal mellett, csipegetve az ünnep utolsó morzsáit. De hogy milyen témákról! Szó esett arról, hogy Jézus teste miképp van jelen az ostyában és hogy mitől más az úrvacsora a reformátusoknál, mint az áldozás. Beszélgettünk a csodákról, arról, hogy nincs nagyobb korlátoltság, mint elvetni ezek eshetőségét. Ez már nem az a beszélgetés volt, amit egy kicsi gyerek és az ő felnőtt szülei folytatnak, mikor a szülő még “magas lóról” egy egyensúlytalan szellemi állapotból magyaráz a kicsinek. Itt bizony már egyenrangú felek diskurzusa zajlik, izgalmas érvelésekkel, váratlan és inspiráló felvetésekkel. Ha van alkalom úgy igazán egymásra figyelni (sajnos nem sok ilyen pillanat adatik), rájövünk, hogy igazi társ, szinte barát ül mellettünk és ez akkor is igaz, ha egyébként már a következő mondatban visszatérünk a szülő-mantrához, ingerülten azt kérdezgetve, hogy készen áll-e a tesi cucc a hétkezdésre és hogy vajon biztos-e, hogy megint semmi tanulnivaló nincs holnapra?

Egy biztos, a kamaszok természetessége, a belőlük áradó határtalanság pezsdítőleg hat az életközepi válságtünetekkel küszködő, a felnőtt-szerepben épp kiégni készülő magamfajtákra. Megfiatalít, kizökkent még akkor is, ha egyébként ki is csapja sokszor a biztosítékot csemeténk hányavetisége és örökös riposztjai.

De ha Ő elismer, én a mennybe megyek, ha Ő egy puszit cuppant az arcomra, hetekig el vagyok alélva, ha pedig végigmegy velem az utcán, a büszkeségtől majd kicsattanok!

Ne csüggedjetek, ha már nem cuki kicsi a gyerkőcötök, egy új, kihívásokkal teli, izgalmas és frissítő időszak kapujában vagytok. Kamaszodó gyerekekkel tartani tudjátok még a tempót, beavatottnak érezhetitek magatokat egy új generáció titokzatos világába, elgondolkodtató viták várnak rátok és csappanó önbizalmatokat is megtámogathatja, ha egy „mai fiatallal” jó kapcsolatot ápoltok.

Éljetek a remek lehetőséggel és élvezzétek a kamaszt a háznál!


Pünkösd, a ható erő

A Pünkösd egyik legnehezebben megragadható vallási ünnepünk, még a hittanra járt, templomos hívők is nehezen birkóznak meg mibenlétével, mert a ráció számára kevéssé felfogható és a róla való gondolkozás feltételezi azt az önátadást, ami az átélt, megtapasztalt Isten-hitből fakad. Erről beszélni pedig nagyon nehéz.

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére emlékezünk. A Szentháromság harmadik tagjának kiléte titokzatos, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének kiáradásaként definiálják a teológusok. Ám bármennyire is elvontnak tűnhet első pillantásra jelenléte a mi személyes életünkben és kapcsolódásunk Hozzá, valójában épp az Ő személyében merítkezünk meg legtöbbször, csak épp ezt nem tudatosítjuk magunkban. Ugyanis miután Jézus felment az Atyához, a tanítványoknak megígért Szentlélek elküldésével és az Ő folyamatos jelenlétével mégis itt maradt velünk, a térben máshol, időben később élő emberek között.

A természet szépen - az emberi szónál sokkal érthetőbben - mesél minderről: a böjti szelek és a tavasz Húsvét-tájt beköszöntő első, reményt adó napsugarainak megtapasztalása után, Pünkösdre eláraszt bennünket a Jóisten legszebb ajándékaival: a madarak éneke, a harsogó színek és a termést ígérő virágok illata eltölt bennünket a bensőnk legmélyéről fakadó Isten-szeretettel és tettvággyal – ha van fogékonyságuk észrevenni ezeket a csodákat. Ez nem valamiféle panteista gondolat, hanem a Szentlélek által belénk oltott jóra, szépre, Isten és a teremtett világ szeretetére és saját küldetésünk felismerésére való fogadókészség a lelkünkben. Ő vezet el életünk legszebb, pénzzel, sikerrel nem mérhető pillanataihoz és Isten felismeréséhez bennünket.

Ez a belső ujjongás, s vele az Isten-hit mélyülése tesz bennünket nagyvonalúvá életünk fontosnak vélt, de isteni perspektívából jelentéktelen gondjainak elengedésére és arra sarkall, hogy ne csak magunkban hordozzuk örömünket, hanem késztetést érezzünk, hogy másokkal is megosszuk azt. Ez a Szentlélek, s vele Pünkösd ünnepének legfontosabb üzenete: hírül vinni, továbbadni a szent meggyőződést, a belőle fakadó békességet és örömöt.

A Szentlélek kétezer éve, a Jézus feltámadását követő ötvenedik napon a tanítványoknak jött el, beleoltva szívükbe a hitükről való beszéd vágyát és annak mikéntjét, a személyes, emberi kapcsolatok útján közvetíthető Isten-szeretet átadásának képességét. E megbízatással jött létre az egyház, amely nem jogi és társadalmi fogalom, hanem a tekintetüket Istenre emelő emberek titokzatosan ható, e világi közössége.

A Szentlélek nem idegen, elvont fogalom. Itt is, most is működik. Nap, mint nap megtapasztaljuk áldó munkáját, csak épp legtöbbször elsétálunk mellette, akár a kertünkben virágzó százszorszép mellett. Ha azonban a lelkünkben egy ölelés, egy jó szó vagy a „semmiből” megfogant gondolat láttán megrezdül valami és oktalan örömöt vagy fontos felismerést érzünk, és ha késztetés fakad bennünk, hogy ezt a fentről kapott ajándékot továbbadjuk másoknak, tudhatjuk, a titokzatos isteni hármasság most ünnepelt tagja bennünk is munkál.

Hagyjuk, hadd formáljon, hadd vezessen bennünket!

Máthé Zsuzsa, történész írása


Versenyben magunkkal

Akinek a gyermekei sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon.

Nincs nap futás, szaladás, rohanás - ami egyébként is állandó jelzője és jellemzője a napjainknak - edzés, torna, balett, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül.

Akinek a gyermekei sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon. Ott kell lenni a rándulások, a sérülések, az esések, a vesztes meccsek, a rossz lesiklások, az elrontott táncmozdulatok, a kihagyott gólok, a szomorúság idején is.

Támogatni kell, vigaszt nyújtani, könnyeket letörölni, tanácsot adni, sebeket bekötözni, horzsolásokat simogatni. Barátnak, edzőnek, tanárnak, pszichológusnak és persze egyszerre édesanyának is lenni. Biztatni és erőt adni.

És igen, ott kell lenni mellettük a sikerek idején is.

ehéz ilyenkor nem bevonódni. Nehéz és lehetetlen kívülállónak maradni. A szívünk gyorsabban ver, a gyerekekével együtt dobog. A szemünk, olykor, olykor fátyolba borul, ahogy nézzük, ahogy figyeljük őket. Ahogy megcsodáljuk ügyességüket, technikájukat, jó mozdulataikat és apró csetléseiket-botlásaikat melegség tölti el a lelkünket. Kicsit új és furcsa, mosolyra késztető remegés fut végig rajtunk. A szülői büszkeség semmivel össze nem hasonlítható érzése ez.

Akár a jeges pályák, akár a napsütötte lankák mellől, akár a focipálya lelátójáról, vagy a színpad mellől, de tekintetünk csak őket keresi. Őket lessük, mikor bukkannak elő, mikor láthatjuk izgalomtól vöröslő arcukat, vagy örvendező kézmozdulataikat.

Nehéz ilyenkor hallgatni. Okosan szurkolni. Bevallom én minden apró rezzenésükre reagálok. Hangosan drukkolok, kivörösödve zászlót lengetek, a hidegtől átfagyva, kesztyű nélkül szorítom a telefonomat, hogy megörökíthessem a néhány másodperces lesiklásukat. Nem tagadom, teljes szívvel és lelkesedéssel vagyok, vagyunk ott minden versenyen. Hisz ezek az ő nagy élet eseményeik. Tudom, hogy az ő szemük is minket keres közben.Nekünk akarnak bizonyítani. A mi elismerő pillantásainkat lesik és a dicséretre, a jó szóra várnak.

Egy gyermek teljes odaadást és figyelmet követel. Főleg kettő, három, négy, vagy öt gyermek esetében. Csak hatványozottan.

2013-ban még csak 20 havas nappal indultunk a két nagyfiúval, ami akkor számomra teljesíthetetlen küldetésnek tűnt. A következő években már 60-70 napokat töltöttek a gyerekek a havon, a családi csapat ekkor már Zsuzsi lányommal egészült ki, akinek ügyességét már 5 éves korában tátott szájjal figyelték az edzők vagy épp a konkurens apukák.

Az idei évben a Magyar Kupa futamaira már négy versenyző gyermekünkkel vágtunk neki. Andris, Bazsi és Zsuzsi mellett már Julival 4 fősre bővült a csapatunk. Persze Krisztike sem maradhatott le, hisz idén már ő is lécre pattant és azóta is lelkesen mondogatja, hogy már ő is síel..

2018 márciusában 100 nappal zártuk a síszezont. Volt, hogy 4 nap alatt 5 versenyen is elindultak a gyerekek. Kora reggeltől késő estig tartottak a sokszor idegtépő futamok, borzasztó esésekkel, kizárással cifrázva. Nem hagytunk ki egyetlen hétvégét sem, egyetlen lehetőséget sem, hogy ott lehessünk velük.

Erejükön felül teljesítettek, ami számukra és számunkra is rengeteg lemondással járt. Szerda délutántól vasárnap estig először az edzőtáborok vették át a szabad játék helyét, majd a versenyek. Napközben edzés fent a hegyen sokszor kemény fagyokban, hóviharban, néha szakadó esőben. Délutánonként tanulás, az elmaradt tanagyag pótlása és ráadásként szárazedzés.

A versenyek felfokozott hangulatáról és a néha bánatot, néha örömet rejtegető izgalmairól azonban egyik gyerek sem mondana le. Ott és akkor mérettetnek meg igazán. Ott és akkor derül ki, hogy az a rengeteg edzés, a koncentráció és a munka meghozza-e a gyümölcsét.

Ott a versenyen dől el, 50 másodperc alatt, hogy mennyit ért az a sok-sok felkészülés és a sok-sok lemondás. Ebből a néhány másodpercből kell a legtöbbet kihozni, ebből az 50 mp-ből kell építkezniük.

Mi lelkes síanyukák, síapukák feszült izgalommal várjuk a lesiklásokat. Ki a sokadik jégert vagy forraltbort kortyolgatva, ki azon izgulva, hogy a hidegtől ne merüljön le a telefonja. Az adrenalin szintünk az egekbe szökik ilyenkor, ráadásul nálunk néggyel szorozva, hiszen már a negyedikünk is száguld lefelé a lejtőkön.

Késő délután pedig átázott ruhákban, vacogva ülünk a kocsiba és vágunk neki a hosszú útnak hazafelé órákig elemezve azokat a bizonyos 50 mp-eket.

Míg más családok egy hosszú hétvége után kipihenten, üdén, frissen várják a dolgos hétköznapokat, addig a mi családunk kifáradva, szinte a végkimerültség szélén indítja a hétfőt. Decembertől áprilisig egyetlen egy szabad hétvégénk sincs. Megéri vajon mindez? Sokszor szegezik nekünk ezt a kérdést. A számtalan viszontagság és értetlenkedő kérdés ellenére vágunk neki mégis újból és újból ezeknek a megmérettetéseknek.

Hogy ez lemondással jár? Hogy hajnalban kell kelni hétvégén is? Hogy hidegben, zimankóban indulni? Hogy hosszú órákig utazni ? Hogy izgulni remegve, hogy milyen lesz a rajt, vajon esni fog-e a hó, vajon jeges lesz-e a pálya? Hogy ez alkalommal tudunk-e diadalmaskodni a verseny- vagy csapattárs felett? Vagy, ami még inkább jellemző, hogy le tudják-e győzni saját magukat, saját félelmeiket a gyerekek?

Azonban a megpróbáltatások közepette együtt játszunk, együtt nevetünk, mókázunk, de az is előfordul, hogy sokszor veszekszünk az úton.. Együtt örülünk, együtt izgulunk és együtt sírunk. És az így átélt élmények még inkább összekötnek, még szorosabbra fűzik a családunk kötelékeit. Egymással és egymásért vagyunk ilyenkor.. Ez a legfőbb ajándék. És Igen. Megéri. Mert számunkra ez az életforma ad erőt és lendületet. Megtanít az idő becsességére, az együtt töltött percek értékére, a kitartás, a fegyelem, az alázat, a fair-play embertformáló szerepére. Ezek azok az örök érvényű értékek, amiket mi a sport által és az együtt töltött percekkel adhatunk nekik. Ezek, amiket az életük során felhasználhatnak, amihez visszanyúlhatnak majd a sorsfordító, nehéz időkben is.

A sport emellett, hogy célokat ad és felejthetetlen kalandokat, testi-lelki-anyagi erőforrást is jelenthet, hisz ezáltal a gyerekeink olyan tudást kapnak a kezükbe, ami később is csak hasznukra válik. A szabad levegőn vannak egész télen kipirulva, pirospozsgásan, egy kis széltől, egy kis esőtől sem ijednek meg, talán ezért a betegségek is messziről elkerülik őket. Ha nem is lesznek versenyzők nekünk megmarad az a büszkeség, hogy olyan gyermekeink vannak, akik zokszó nélkül küzdenek, magukat nem kímélve dolgoznak, a bukások után újból és újból felállnak. Ez az egész családdal - nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel - közösen űzött sport igazi csapattá, egységgé kovácsolt minket. Sőt kaptunk egy összetartó és hasonló értékeket valló közösséget is, a sízők közösségét. Az elmúlt évek alatt a velünk egy cipőben járó, együtt küzdő, egymást segítő csapattársak, szülők, sízők a második családunkká váltak. Van, akikben szövetségesekre találtunk és - van, akivel életre szóló barátságot kötöttünk.

Köszönjük az edzőknek, a szervezőknek, a versenytársaknak, a szülőtársaknak, a családtagoknak ezt a rendíthetetlen támogatást és a segítséget! Nélkülük, nélkületek nem sikerült volna! Reméljük, hogy a mindennapokban is tovább visz minket a lendület és a jövőben sem lesz nap futás, szaladás, edzés, torna, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül. Kiteljesedni akár a sportban, akár az élet más területein is csak az önmagunkkal folytatott harc és az állhatatosság által lehet.

Ezt az üzenetet hordozzák Antoine de Saint-Exupéry szavai is: “A boldogság feltétele sohasem a boldogság keresése. (...) A boldogság jutalomként adatik meg neked az alkotó munka után. És a boldogság feltétele a küzdelem, a kényszer, a kitartás és a türelem.”

Mindenkinek kívánom, hogy a családi élet forgószelében legyenek ilyen erős kapaszkodói, és büszke támasza lehessen egy, két, három...gyermeki szívnek.


"Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…"

Sokféle távolság létezhet ember és ember között.

Először is lehetünk egymástól messze fizikailag - a londoni körömstúdióban dolgozó kisunoka például olyan távolságban éli mindennapjait, hogy a legkorszerűbb digitális eszközpark bevetése mellett sem igazán lehet részese a józsefvárosi körfolyosós házban lakó nagyija életének. Mert nem tudja megölelni, ha elkeseredik a nem szűnő derékfájása miatt, ahogy a nagymama sem tudja megfőzni unokája kedvenc ragulevesét, mert ha végre haza is jön, csak fut családtagoktól barátnőkig, hivatalos intéznivalók bonyolításától a fogorvosig.

Hogy mekkora áldozatokkal járhat a kalandvágy vagy a jobb fizetés reménye, arra talán csak nagyi temetésekor jön rá az, aki (túl?) messzire ment...

De fényévnyi távolságot teremthet két ember között egy új élethelyzet, nem várt sorsfordulat is. Ahogy egy kisbaba születése elszakíthat a még nem családos barátoktól, úgy egy hirtelen betegség is eltávolíthat az egészséges rokonoktól. És milyen leküzdhetetlennek tűnő messzeségbe kerülhet valaki, ha nemcsak a teste, de vele a lelke is megbetegszik!

Pedig de nagy szükség lenne ilyenkor arra, hogy még inkább erőltessük a kapcsolódást az új élethelyzetbe került vagy bajban lévő szerettünkkel! Most neki fontosabb, máskor talán mi leszünk jobban rászorulva... 

És persze elszakíthat minket egymástól az idő is - ha eltérő szokások között, más korban szocializálódott és ebből adódóan gyökeresen más életet élő személyek kapcsolatát vizsgáljuk, bizony komoly generációs konfliktusokkal, sok meg nem értéssel találkozhatunk. Ha a szeretet nem ácsol hidakat közénk, nehéz megérteni fiatalnak az idősebbet, de még kamasznak az ötéves kistesót is.

Pedig milyen óriási értéket és mennyi lehetőséget rejtenek ezek a generációkon átívelő kötődések! Mikor szeretteinken keresztül eleven kapcsolatunk lehet a múlttal, vagy gyermekeink, unokáink életébe kapcsolódva megsejthetjük a jövendőt.

Próbáljuk mi is életünkben e lelki hidak erősítését szolgálni, mert tudjuk, a szeretet képes legyőzni minden távolságot, átlépve teret és időt.

Máthé Zsuzsa írása