Tabáni István meghatódott fia érkezésekor

A népszerű énekes még sosem érezte ilyen jól és energikusnak magát, mióta kisfia megszületett. Szinte madarat lehet vele fogatni, olyan boldog. Azt sem tagadja, hogy könnyekig hatódott a szülőszobán, amikor kezébe vehette első gyermekét. Az első apák napját a Fiatal Családosok Klubja által szervezett Apa Hajó vendégeként ünnepli.

Hogy érzed magad újdonsült édesapaként?

- Nagyon boldog vagyok, leírhatatlan az érzés. Sosem gondoltam volna, hogy apuka leszek, de eljött ez a pillanat. Büszke vagyok a fiamra. Minden napot ajándékként élek meg Nataniel születése óta, hatalmas ajándék számomra. Nagyon sok energiát kapok, amikor ránézek. Rendkívül megindító volt először felemelni, nem is akartam elhinni, hogy ő az én gyermekem. Úgy érzem, hogy kezdünk összekapcsolódni mint apa és fia, főként a fürdetés és az álomba ringatás során.

Hogyan élted meg a születés pillanatát?

- Nagyon meghatódtam, egyébként is érzékeny vagyok bizonyos dolgok iránt. Gondolkodtam, és olyan kérdések merültek fel bennem, hogyan fogom bírni az apás szülést, milyen állapotba kerülök majd?! Mi lesz, ha majd elájulok? De egyáltalán nem ezt érzékeltem, hanem az élmények olyannyira magával ragadtak, hogy leírhatatlan érzés volt látni, hogy megszületik Nataniel. Sosem fogom elfelejteni, örökre bennem marad ez a gyönyörű csoda. Ez az emlék az első helyre került az összes élményem közül. Nem tudom semmihez sem hasonlítani. A család bővülése során elköteleződik az ember, hiszen tudja, hogy az ő gyermeke. Amennyi energia elmegy a kevés alvás miatt, annyi vissza is jön, amikor ránézünk a kis pofijára.

Mi az a napi rutin, amit ki nem hagynál?

- Igyekszem mindenben segíteni, például az etetésben, fürdetésnél, altatásban. Nagyon élvezem, és nem ijedek meg ezektől a dolgoktól. A gyermeknek két szülője van, egy édesanyja és egy édesapja. Nekünk, férfiaknak is ugyanúgy ki kell venni a részünket a feladatokból. Nekem természetes dolog, hogy én is ellátom, és gondozom őt. Csilla pedig  hagyja, hogy tisztába tegyem, és dajkáljam, tehát arányosan el vannak osztva a teendők. Szerintem ezt érzi a gyermekünk is, és így érzi jól magát.

Milyen érzés, hogy most már egy komplett családot alkottok a feleségeddel, Csillával? Milyen pluszt adott a fiad az életedhez?

- Máshogy érzem magam mint korábban, hiszen most váltunk igazán családdá. Különböző időszakok vannak az ember életében: először jár valakivel, majd felmerül a gondolat, hogy összeházasodik a kedvesével, ami már egy nagy előrelépés. Ilyenkor azt érezzük, hogy révbe értünk, férj és feleségként egy párt alkotunk. Család pedig akkor lesz, amikor gyermek születik. A szoros kötelék még erősebb lett feleségem és köztem Natani érkezésével, érzelmileg még jobban összeköt minket.

Hogyan fogod megélni az első apák napját?

- Még barátkozom azzal a gondolattal, hogy míg én édesapának szólítom apukámat, később engem hívnak majd így. Óriási változást hozott a család bővülése, másképp is érzékelem a világot. Ezt az érzést csak az az ember képes átélni, aki már szintén szülő. Egyaránt érzek felelősséget és aggódást is. Érdemes szülővé válni, ezt az élményt meg kell tapasztalni. Úgy látom, hogy a gyermek születése a legjobb, ami az emberrel történhet. Az életben annyi mindenért harcolunk, és kitűzünk célokat: szép autót vagy házat szeretnénk. Ezek a tárgyak viszont annyira eltörpülnek, amikor egy gyermek érkezik, teljesen átértékelődik minden. Úgy látom, hogy az én életemben is megváltoztak az értékrendek. A fiam az első helyen áll, most minden körülötte forog. Az első apák napját pedig egy kellemes rendezvényen ünneplem majd, a Fiatal Családosok Klubja által szervezett Apa Hajó vendégeként.

Közösen választottátok a nevét?

- Több „csatát” vívtam a feleségemmel a névválasztás során, sokáig nem jutottunk közös nevezőre. Mindketten másra gondoltunk, de végül sikerült megegyeznünk. Nataniel azt jelenti, hogy Isten ajándéka. Olyan nevet választottunk, ami ebből a szemszögből nézve valóban Isten ajándéka az életünkben.

Mit üzensz a leendő apukáknak?

- A család a legfontosabb és a biztos pont az ember életében. Felemelő érzés, amikor az ember tisztában van vele, hogy tartozhat valahova. Meghatódom, amikor tartom a kezemben, és arra gondolok, hogy ez a gyermek a páromból és belőlem van. Annyira kis gyámoltalan, szívszorító érzés, hogy nekem kell megvédenem, megtanítanom az életre. Ez egy komoly kihívás. Azt is várom, hogy kimondja az első szavakat. Biztos vagyok benne, hogy lesznek nehézségek, de úgy érzem, hogy azokon is túl fogunk lendülni.


Férfi és Nő, Nő és Férfi – A teljesség felé

A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kísértet. A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfogadhatod; a férfié; minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

Megható e sorokat olvasni, melyben egy férfi férfiszemmel látja, láttatja a nemek hasonlatokkal körbeölelt, körülrajzolt kontúrjait.

A Weöres Sándor költeményében megjelenő női és férfiúi princípium csak egy, a lelkemnek tetsző megfogalmazása a nemi különbözőségeknek. Az általános vélekedés, vagy a többségi = férfiúi vélemény, azonban sokszor ettől eltérő lehet.

Vajon Mi, Nők hogyan látjuk saját magunkat? És a férfiakat? Mennyiben más egy nő, mint egy férfi?

Gondolkodásában, a tetteiben, az érzelmi intelligenciájában? Esetleg a logikájában?

E különbségeket összegyűjteni lehetetlen lenne. Szemléltetni sem egyszerű azt az ezer árnyalatnyi eltérést, amit nap mint nap az együttélés és a társadalmi érintkezések során a férfiakkal, apákkal, fiúkkal, a férfi munkatársakkal, férfi barátokkal tapasztalhatunk…

Egy példát azért mégis bele kell, hogy csempésszek e sorok közé, nem is annyira a sorok között. Az autóvezetés példáját meghagyom másnak, most visszájára fordítom a bizonyítást.

A rádióban hallottuk tegnap az autóban ülve – három férfiú, férjem és fiaim társaságában – a következő hírt. Az óvodából a szülő elvitte, véletlenül összecserélte a… nem, nem a gyerek kabátját, ruháját… hanem, a gyerekeket. Nem a saját gyermekét vitte haza. Egy idegen kisgyereket. Egyből az jutott az eszembe, hogy nem lehetett a nevezett szülő, NŐ. Ezt csak abból az empirikus tapasztalatból sejtem, hogy rendszeresen találkozunk az óvodában, bölcsődében „cserebalesetekkel”. A legtöbb ilyen esetben – nem szeretem az általánosítást –, de az édesapák az elkövetők. Másik cipőben, másik nadrágban, másik kabátban hozzák el a gyermeket, és sokszor fel sem tűnik számukra a cserebere. Csak legyintenek a gondozónők, óvónők: – Apuka jött érte… Nálunk is fordult már elő, hogy a kisebbik fiam egy kislány kabátjában érkezett haza… (pedig a színe is eltérő volt, kislányos).

A rádióban hallott történet végül jól végződött. A (feltehetőleg) férfiú szülő, hazaérve – amikor feltette a szemüvegét – észrevette a cserét, és visszaszolgáltatta a cseregyereket. Visszavitte az óvodába, ahol már rendőrök várták. Máskor biztos nem felejti el a szemüvegét felvenni.

E szemfüles és szemüveges hír szemléltetését lezárva visszakanyarodnék az eredeti kérdésfeltevésemhez.

Élesen elhatárolható-e a két nem világlátása közötti válaszvonal?

Válaszom igen és nem. Egy erős – női – talán. Mert a lényeg – talán – egészen más.

Nem érünk révbe végérvényesen a házassággal, a szülőséggel, bármilyen gyönyörű is. Igazán csak itt kezdődik a nagybetűs Élet. Önismereti leckék garmadáját kapjuk innentől kezdve, kiváltképp a gyermekeink a legjobb tanárok az életiskolában. Feladják a leckét. Ilyenkor jó lenne csak a felszínen tovább evickélni, semmibe – magunkba – mélyebben bele nem gondolni. Pedig máshogy nem fog menni. Meg kell küzdeni, az utat meg kell járni, vezekelve, sírva, megtisztulva. A lélek bugyrain, a poklok poklán keresztül.

Mindenki eléri azt a kort Dante szerint is, „az emberélet útjának felén, …amikor az igaz utat nem lelém”, amikor tovább kell gondolkodnia magáról, a világról, Isten létéről, a követendő útról, a jóról, és a rosszról. Főleg a rosszról, ami benne is rejtőzik. És ebből a szempontból mindegy, hogy férfiak, az ész, a matéria, az anyag, a jang vagyunk, vagy az érzelem, a forma, az alak, a jing.

Pokoljárásunkat mindannyiunknak egyedül kell végigjárnunk… a teljesség felé.

Persze egy idő után vannak már útmutatók a térképen, felismerjük tulajdonságainkat, a bennünk rejlő jót és rosszat. Feltűnnek a határaink. Testet öltenek a félelmeink. Néha bekebeleznek a szükségleteink. Önmagunk megismerése elsődleges lépés a pillanatokban rejlő boldogság felé. Ha nem ismerem az állandóan változó és változékony énemet, nem tudom magam boldoggá tenni, hanem arra vágyom, hogy a másik tegyen boldoggá. A másik felem. Csapdába esve állandó bűnbakként okolom a másik felemet a nemelégjóért. Pedig minden, akár jó vagy rossz történik velem, az belőlem is fakad. Az én hozzáállásomból. Az én kommunikációmból, a tetteimből, mulasztásaimból. Hallgatásaimból, mártírkodásomból, döntéseimből, elvárásaimból, Elvárások, igen, a ki nem mondott, másiknak-tudnia-kellene elvárások. Vissza kell fordítani ezeket a gondolatokat. Magunkba. Hisz magunkból indul minden. Mi magunk vagyunk a kezdet és a vég. Társamat, családomat is csak úgy szerethetem, ha szeretem magamat. A magam fele-felét, az én saját egészemet.

Briget Jones-osan mondva: magamat „úgy ahogy vagyok”, minden rétegemmel együtt. A saját én, a saját egész megtalálásához azonban tényleg dantei mélységekbe kell alászállnunk.

Egy film jelentére mai is élénken emlékszem: fiatal fiúnak mesél egy idősebb férfi az emberi lélekről, az emberek benső valójáról. Kezébe vesz egy hagymát, aminek lehántja a héját, alatta egy réteg, ami alatt rétegek sokasága rejlik. Minden réteg hozzátesz valamit az egészhez, de lehámozható.

Lerántja az egyik után a másikat… és… és a végén nem marad semmi… Vagy talán egy csíra e „lélekhagyma” végén.

 

 

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Weöres Sándor: Tíz lépcső (A teljesség felé, részlet)


Nőnek születni...

Nőnek születni nem érdem, nem kiváltság, de nem is büntetés.

A születéskor csuklóra kötött rózsaszín karszalag még nem divatékszer, de nem is a megbélyegzés eszköze - pusztán egy nagyon fontos tényt rögzít a kisbabáról: lánynak született. Mert minden formabontó igyekezet dacára születésünktől (dehogy, fogantatásunktól!) vagy fiúk vagy lányok vagyunk, így rendeltetett.

A rózsaszín karszalag mégis sok mindent jelent: elsősorban is azt, hogy - milyen csodálatos! - az aprócska baba petefészkében már ott készülődnek az élet továbbvitelére a csak imént anyává lett asszony unokái... Még nem tudni, ki lesz az, aki életre hívja őket - talán a szomszédos szobában sírdogáló aranyos kisbaba, kék szalaggal a csuklóján.

Mert kislány és kisfiú, nő és férfi nem létezhet egymás nélkül, egymás ellenében meg nem érdemes élniük. Izgalmas, szép szövetségre vannak ítélve ebben a világban és ketten együtt részesei lehetnek az isteni tervnek: csak általuk valósulhat meg az új élet születése.

De közben sose feledjük el, hogy az életet szolgálni a termékenység biológiai óráinak elmúlta után, vagy a meddőség kínzóan fájdalmas állapotában is lehet: a nő ugyanis lelkében hordozza ennek képességét: minden gyógyító simogatás, minden bátorító ölelés, minden vigasztaló mosoly erről üzen szerte a világban.

Nőnek lenni - ahogy férfinak is - épp ezért kiválasztottság, de ez csak a másik nemhez képest érvényes és átérezhető. Minden kislány, nő és asszony átélheti ezt a fogantatástól kapott egyediséget, testvérként, feleségként, anyaként, nagymamaként vagy férfiakkal dolgozva, őket tanítva, gyógyítva, számukra ihletet adva vagy értük imádkozva.

Nőnek születni nem érdem, nem kiváltság és nem büntetés. Női hivatásunkat a férfiakkal közösen betölteni viszont az élet legnagyobb csodája.

A nőknek dedikált kora-tavaszi ünnepnaphoz közeledve Isten éltessen minden kislányt, nőt és asszonyt és köszönet a férfiaknak is, hogy vannak, és létükkel egyedivé és kiválasztott


Az első kerek szülinap

A kislányom ma tízéves. Még ugyanennyi idő, és talán már kirepül tőlünk. Egyszerre szívfacsaró és szívmelengető arra gondolni, mi minden történik majd vele a következő évtizedben, mikor lépésről lépésre elhagyja majd a gyerekkorát. Vajon jól szerettük őt, vajon elég jó szülei voltunk? Talán tíz év múlva kiderül…

A kislányom tízéves. Már nem kicsi, még nem nagy. Sután balanszíroz a kiskamaszok lelkének ingoványos mezsgyéjén: hol meglepően gyerekes, hol félreérthetetlenül szárnypróbálgató. Még önfeledten játszik „titkos-rablós” játékot négyéves kishúgával, de már igazi kis nőként forgolódik hetedikes bátyja barátai között, és fogadja (pironkodva, kissé feldúlva bár) hódoló osztálytársai apró gesztusait: mintás ceruzát, szagos radírt, szivecskés kispárnát. (Hogy milyen aranyos, ahogy egy ekkorka fiú udvarol: egy szülőtárs anyukával beszélgetve derült ki, hogy kisfia azért ment el a könyvtárba regényt kölcsönözni, mert az anyukája figyelmeztette, szíve választottja biztos az okos fiúkat szereti, akik nem a számítógépen játszanak, hanem könyveket olvasnak... Most komolyan, hát nem megható a gyerekszerelem?)

Kislányomnak van egy kedves, afféle legeslegjobb barátnője is. Egy olyan igazi. Akivel sülve-főve együtt mozog, együtt rötyög mindenen. Magamra, barátnős nagy korszakaimra ismerek bennük, amikor közös a szókincs, de megtévesztően hasonló még a hanghordozás is, annyira együtt lélegzik a két barát. Együtt születnek a döntések, jók és néha butusok is, együtt hoznak ítéletet helyzetekről, emberekről. Milyen fontos, nagy hatású tanulási folyamat és micsoda önátadás ez!

A kislányom szobája olyan, mint ő maga. Ajtaján a felirat „Belépni csak hívőknek és Star wars fanoknak” arról árulkodik, hogy fejecskéjében keveredik az otthon átadni próbált értékrend és a külvilág hatása. A hit magva is ott csírázik a korszellem megkerülhetetlen lenyomata mellett. Az idő, a benyomások aztán lassacskán kiérlelik azt a lelki, szellemi termést, amit majd ő szűr át magán.

A kislányom tízéves. Gyönyörködöm tökéletes, már a nőiség jegyeit idéző kis testében, ártatlan tekintetében, szívből fakadó kedvességében és persze bosszankodom is szétszórtságán, meglepő, indulatos felcsattanásain.

A kislányom apukája szívén olyan húrokat penget, mint senki más, ha ölébe bújik, kenyérre lehet kenni akkor is, ha előtte az egész világgal hadakozott a munkahelyén. Gyógyír csak a létezése is a nehéz napokon.

A kislányom ma tízéves. Még ugyanennyi idő, és talán már kirepül tőlünk. Egyszerre szívfacsaró és szívmelengető arra gondolni, mi minden történik majd vele a következő évtizedben, mikor lépésről lépésre elhagyja majd a gyerekkorát.

Vajon jól szerettük őt, vajon elég jó szülei voltunk? Talán tíz év múlva kiderül…

De nem sürgetem az időt, csak köszönetet mondok minden együtt töltött vidám vagy szomorkás napért.

Isten éltessen, kicsim!

Máthé Zsuzsa, történész írása


Ne hallgass, énekelj!

Ha a pedagógusok és a szülők is unottan, összeszorított szájjal, kívülállóként „hallgatják” a Himnuszt, aminek éneklése magyarság-élményünk egyik legfontosabb forrása, mit várunk a gyerekektől? Miért ne állnának ők is unatkozva, leszegett fejjel, görbe háttal az ünnepeken?

Önkormányzati képviselőként tizenkét éve, alpolgármesterként négy éve veszek részt évente több alkalommal nemzeti ünnepségeken, iskolai tanévnyitókon, évzárókon. Ezek az összejövetelek az iskolai közösségek kitüntetett pillanatai. Műsorral, előadással készülnek a gyerekek, akiknek teljesítménye mindig a felkészítő pedagógusok munkájáról, belefektetett szellemi energiáiról is tanúskodik. Nagy örömmel és izgalommal megyek ezekre az eseményekre. Az ünneplőbe öltözött kisebb-nagyobb gyerekek nyüzsgése még ma is megborzongat és mindig érdeklődéssel figyelem, hogy melyik iskola milyen típusú műsorral készül.

Sokat elárul ez az igazgatóról, a tanári karról, az odajáró gyerekekről és egyáltalán, a hely szelleméről.

Anyukaként és a munkám miatt is rengeteg ilyen ünnepségen vettem már részt. Egy nagyon szomorú, szinte általános érvényűnek mondható tapasztalatom van az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban: ez pedig nem más, mint a Himnusz és a Szózat, két fontos nemzeti értékünk kezelése. Amikor bemondja a csinosan öltözött moderátor, hogy hallgassuk meg közösen a Himnuszt, na, akkor legszívesebben felkiáltanék, hogy emberek, ébresztő!

Hasogat a szívem, amikor gyerekek és felnőttek, diákok, tanárok és szülők némán állnak és közösen hallgatnak, ahelyett, hogy zengő hangon, egyenes derékkal közösen énekelnék ezt a két csodálatos, magyar szívet melengető éneket.
Egy alkalommal szóvá is tettem ezt egy igazgatónak, akinek az volt a válasza, hogy heti egy énekóra van az órarendben és nem tudják megtanítani ezt a két éneket a diákoknak…

A magyarázat elfogadhatatlan, mert ha valaminek, ennek bele kell férnie az iskolai tananyagba. Az osztályok pedig énekelhetnék, gyakorolhatnák nemcsak énekórán, de olvasás vagy magyar órán, de akár rajzórán is, miközben nemzeti színű zászlót készítenek. Egy kisiskolás gyereknek már illene tudnia elénekelni a nemzeti imádságunkat, a nagycsoportos ovisok is nyugodtan énekelhetnék már március 15-én. És persze elsősorban is meg kellene tanítani a Himnuszt és a Szózatot a szülőknek odahaza. Hisz milyen felemelő érzés győztes sportversenyek, olimpiai érmek eredményhirdetésénél együtt örülni, kifejezni együvé tartozásunkat. Vagy csak otthon a tévé előtt tisztelegni a "hősőknek", vagy az újesztendő beköszöntekor egymás hangjába "kapaszkodva" felállva énekelni.

Nemzettudatunk egyik legfontosabb abroncsa a nemzeti ébredésünk idején született Himnusz és a Szózat. Passzív hallgatóként azonban nem fog vele azonosulni egy gyermek sem – csak a közös, átélt éneklés repítheti a fiataljaink lelkét magasba.

Miért vennénk el tőlük ezt a felemelő élményt? Minden iskolában van énektanár, sőt, sok helyen énekkar is. Miért nem az ő vezetésükkel énekelnek közösen a gyerekek, elfelejtve végre a régi hangfelvételeket?

Ha a pedagógusok és a szülők is unottan, összeszorított szájjal, kívülállóként „hallgatják” azt, aminek éneklése magyarság-élményünk egyik legfontosabb forrása, mit várunk a gyerekektől? Miért ne állnának ők is unatkozva, leszegett fejjel, görbe háttal az ünnepeken?

A jelenlegi káros gyakorlat megváltoztatása közös felelősségünk: iskolai vezetőké, pedagógusoké, szülőké. A Himnusz és a Szózat tekintetében az iskolai ünnepségek rendjét megváltoztatnám, ha rajtam múlna. A „hallgassuk meg” fordulatot "énekeljünkké" alakítanám át.

Büszke éneklésre buzdítanék minden ünneplő iskolát. Hisz az ének, az éneklés gyógyír a léleknek, élmény az egész közösségnek. Szükségünk van erre, kicsiknek, nagyoknak egyaránt – legalább évi két-három ünnepi alkalommal!


Kamasz a háznál – a fiatalság elixírje

Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni és ez ugyanolyan észrevétlen következik majd be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarbaejtő és felkavaró változás. De van egy jó hírem, mindez nem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak.

Hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy van egy kamasz fiam!

A nagyfiam 13 éves, már csak a válláig érek és 43-as cipője láttán fényévnyi távolságra érzem azt a cseppnyi újszülöttet, aki nem is olyan rég a kora-babaság határán billegve a 36. hétre született és 2680 grammos súlyával a csecsemős osztály legapróbb emberkéje volt. (Indiszkréció volna azt firtatnom, mivé is lett a cserebogár, de biztos, hogy senki nem a koraszülöttek törékenységére gondolna az én “kis” fiam láttán…)

Emlékszem, ahogy vékonyka csuklójáról rendre lecsúszott a kék kórházi karkötő, pedig legkisebb állásban rögzítette a nővérke. Ma az én nagyfiam erős karja segít cipelni a bevásárolt tömérdek ennivalót, amit három testvérével pillanatok alatt el is tüntet méretes hűtőnkből.

Elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet egy tizenéves anyukájának lenni, a mai napig lelkem legmélyén ragaszkodom ahhoz, hogy igaziból én vagyok az a zilált kamasz, akit szülei próbálnak a normalitás talaján tartani, nem pedig fordítva. De kétségtelen eltelt néhány év és az én cseppecske szüleményem fogta magát és észrevétlen elkezdte ledobni magáról a tojáshéjat, s ezzel én is óhatatlan belecsúsztam a racionális anyuka hálátlan új szerepébe.

Meg kell olykor csipdessem magam, hogy felfogjam, a szemem előtt egy fiú készül férfivá alakulni és ez ugyanolyan észrevétlen következik majd be, mint ahogy kisbabaságát elveszítette annak idején. Zavarbaejtő és felkavaró változás. De van egy jó hírem, mindez nem valami gyászos vége egy kisgyerekes anya életének, hanem ígéretes kezdete egy egészen más kapcsolatnak. Ma este - kislányom elsőáldozása kapcsán – az ünnepi nap pörgését levezetve beszélgettünk a konyhaasztal mellett, csipegetve az ünnep utolsó morzsáit. De hogy milyen témákról! Szó esett arról, hogy Jézus teste miképp van jelen az ostyában és hogy mitől más az úrvacsora a reformátusoknál, mint az áldozás. Beszélgettünk a csodákról, arról, hogy nincs nagyobb korlátoltság, mint elvetni ezek eshetőségét. Ez már nem az a beszélgetés volt, amit egy kicsi gyerek és az ő felnőtt szülei folytatnak, mikor a szülő még “magas lóról” egy egyensúlytalan szellemi állapotból magyaráz a kicsinek. Itt bizony már egyenrangú felek diskurzusa zajlik, izgalmas érvelésekkel, váratlan és inspiráló felvetésekkel. Ha van alkalom úgy igazán egymásra figyelni (sajnos nem sok ilyen pillanat adatik), rájövünk, hogy igazi társ, szinte barát ül mellettünk és ez akkor is igaz, ha egyébként már a következő mondatban visszatérünk a szülő-mantrához, ingerülten azt kérdezgetve, hogy készen áll-e a tesi cucc a hétkezdésre és hogy vajon biztos-e, hogy megint semmi tanulnivaló nincs holnapra?

Egy biztos, a kamaszok természetessége, a belőlük áradó határtalanság pezsdítőleg hat az életközepi válságtünetekkel küszködő, a felnőtt-szerepben épp kiégni készülő magamfajtákra. Megfiatalít, kizökkent még akkor is, ha egyébként ki is csapja sokszor a biztosítékot csemeténk hányavetisége és örökös riposztjai.

De ha Ő elismer, én a mennybe megyek, ha Ő egy puszit cuppant az arcomra, hetekig el vagyok alélva, ha pedig végigmegy velem az utcán, a büszkeségtől majd kicsattanok!

Ne csüggedjetek, ha már nem cuki kicsi a gyerkőcötök, egy új, kihívásokkal teli, izgalmas és frissítő időszak kapujában vagytok. Kamaszodó gyerekekkel tartani tudjátok még a tempót, beavatottnak érezhetitek magatokat egy új generáció titokzatos világába, elgondolkodtató viták várnak rátok és csappanó önbizalmatokat is megtámogathatja, ha egy „mai fiatallal” jó kapcsolatot ápoltok.

Éljetek a remek lehetőséggel és élvezzétek a kamaszt a háznál!


Pünkösd, a ható erő

A Pünkösd egyik legnehezebben megragadható vallási ünnepünk, még a hittanra járt, templomos hívők is nehezen birkóznak meg mibenlétével, mert a ráció számára kevéssé felfogható és a róla való gondolkozás feltételezi azt az önátadást, ami az átélt, megtapasztalt Isten-hitből fakad. Erről beszélni pedig nagyon nehéz.

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére emlékezünk. A Szentháromság harmadik tagjának kiléte titokzatos, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének kiáradásaként definiálják a teológusok. Ám bármennyire is elvontnak tűnhet első pillantásra jelenléte a mi személyes életünkben és kapcsolódásunk Hozzá, valójában épp az Ő személyében merítkezünk meg legtöbbször, csak épp ezt nem tudatosítjuk magunkban. Ugyanis miután Jézus felment az Atyához, a tanítványoknak megígért Szentlélek elküldésével és az Ő folyamatos jelenlétével mégis itt maradt velünk, a térben máshol, időben később élő emberek között.

A természet szépen - az emberi szónál sokkal érthetőbben - mesél minderről: a böjti szelek és a tavasz Húsvét-tájt beköszöntő első, reményt adó napsugarainak megtapasztalása után, Pünkösdre eláraszt bennünket a Jóisten legszebb ajándékaival: a madarak éneke, a harsogó színek és a termést ígérő virágok illata eltölt bennünket a bensőnk legmélyéről fakadó Isten-szeretettel és tettvággyal – ha van fogékonyságuk észrevenni ezeket a csodákat. Ez nem valamiféle panteista gondolat, hanem a Szentlélek által belénk oltott jóra, szépre, Isten és a teremtett világ szeretetére és saját küldetésünk felismerésére való fogadókészség a lelkünkben. Ő vezet el életünk legszebb, pénzzel, sikerrel nem mérhető pillanataihoz és Isten felismeréséhez bennünket.

Ez a belső ujjongás, s vele az Isten-hit mélyülése tesz bennünket nagyvonalúvá életünk fontosnak vélt, de isteni perspektívából jelentéktelen gondjainak elengedésére és arra sarkall, hogy ne csak magunkban hordozzuk örömünket, hanem késztetést érezzünk, hogy másokkal is megosszuk azt. Ez a Szentlélek, s vele Pünkösd ünnepének legfontosabb üzenete: hírül vinni, továbbadni a szent meggyőződést, a belőle fakadó békességet és örömöt.

A Szentlélek kétezer éve, a Jézus feltámadását követő ötvenedik napon a tanítványoknak jött el, beleoltva szívükbe a hitükről való beszéd vágyát és annak mikéntjét, a személyes, emberi kapcsolatok útján közvetíthető Isten-szeretet átadásának képességét. E megbízatással jött létre az egyház, amely nem jogi és társadalmi fogalom, hanem a tekintetüket Istenre emelő emberek titokzatosan ható, e világi közössége.

A Szentlélek nem idegen, elvont fogalom. Itt is, most is működik. Nap, mint nap megtapasztaljuk áldó munkáját, csak épp legtöbbször elsétálunk mellette, akár a kertünkben virágzó százszorszép mellett. Ha azonban a lelkünkben egy ölelés, egy jó szó vagy a „semmiből” megfogant gondolat láttán megrezdül valami és oktalan örömöt vagy fontos felismerést érzünk, és ha késztetés fakad bennünk, hogy ezt a fentről kapott ajándékot továbbadjuk másoknak, tudhatjuk, a titokzatos isteni hármasság most ünnepelt tagja bennünk is munkál.

Hagyjuk, hadd formáljon, hadd vezessen bennünket!

Máthé Zsuzsa, történész írása


Versenyben magunkkal

Akinek a gyermekei sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon.

Nincs nap futás, szaladás, rohanás - ami egyébként is állandó jelzője és jellemzője a napjainknak - edzés, torna, balett, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül.

Akinek a gyermekei sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon. Ott kell lenni a rándulások, a sérülések, az esések, a vesztes meccsek, a rossz lesiklások, az elrontott táncmozdulatok, a kihagyott gólok, a szomorúság idején is.

Támogatni kell, vigaszt nyújtani, könnyeket letörölni, tanácsot adni, sebeket bekötözni, horzsolásokat simogatni. Barátnak, edzőnek, tanárnak, pszichológusnak és persze egyszerre édesanyának is lenni. Biztatni és erőt adni.

És igen, ott kell lenni mellettük a sikerek idején is.

ehéz ilyenkor nem bevonódni. Nehéz és lehetetlen kívülállónak maradni. A szívünk gyorsabban ver, a gyerekekével együtt dobog. A szemünk, olykor, olykor fátyolba borul, ahogy nézzük, ahogy figyeljük őket. Ahogy megcsodáljuk ügyességüket, technikájukat, jó mozdulataikat és apró csetléseiket-botlásaikat melegség tölti el a lelkünket. Kicsit új és furcsa, mosolyra késztető remegés fut végig rajtunk. A szülői büszkeség semmivel össze nem hasonlítható érzése ez.

Akár a jeges pályák, akár a napsütötte lankák mellől, akár a focipálya lelátójáról, vagy a színpad mellől, de tekintetünk csak őket keresi. Őket lessük, mikor bukkannak elő, mikor láthatjuk izgalomtól vöröslő arcukat, vagy örvendező kézmozdulataikat.

Nehéz ilyenkor hallgatni. Okosan szurkolni. Bevallom én minden apró rezzenésükre reagálok. Hangosan drukkolok, kivörösödve zászlót lengetek, a hidegtől átfagyva, kesztyű nélkül szorítom a telefonomat, hogy megörökíthessem a néhány másodperces lesiklásukat. Nem tagadom, teljes szívvel és lelkesedéssel vagyok, vagyunk ott minden versenyen. Hisz ezek az ő nagy élet eseményeik. Tudom, hogy az ő szemük is minket keres közben.Nekünk akarnak bizonyítani. A mi elismerő pillantásainkat lesik és a dicséretre, a jó szóra várnak.

Egy gyermek teljes odaadást és figyelmet követel. Főleg kettő, három, négy, vagy öt gyermek esetében. Csak hatványozottan.

2013-ban még csak 20 havas nappal indultunk a két nagyfiúval, ami akkor számomra teljesíthetetlen küldetésnek tűnt. A következő években már 60-70 napokat töltöttek a gyerekek a havon, a családi csapat ekkor már Zsuzsi lányommal egészült ki, akinek ügyességét már 5 éves korában tátott szájjal figyelték az edzők vagy épp a konkurens apukák.

Az idei évben a Magyar Kupa futamaira már négy versenyző gyermekünkkel vágtunk neki. Andris, Bazsi és Zsuzsi mellett már Julival 4 fősre bővült a csapatunk. Persze Krisztike sem maradhatott le, hisz idén már ő is lécre pattant és azóta is lelkesen mondogatja, hogy már ő is síel..

2018 márciusában 100 nappal zártuk a síszezont. Volt, hogy 4 nap alatt 5 versenyen is elindultak a gyerekek. Kora reggeltől késő estig tartottak a sokszor idegtépő futamok, borzasztó esésekkel, kizárással cifrázva. Nem hagytunk ki egyetlen hétvégét sem, egyetlen lehetőséget sem, hogy ott lehessünk velük.

Erejükön felül teljesítettek, ami számukra és számunkra is rengeteg lemondással járt. Szerda délutántól vasárnap estig először az edzőtáborok vették át a szabad játék helyét, majd a versenyek. Napközben edzés fent a hegyen sokszor kemény fagyokban, hóviharban, néha szakadó esőben. Délutánonként tanulás, az elmaradt tanagyag pótlása és ráadásként szárazedzés.

A versenyek felfokozott hangulatáról és a néha bánatot, néha örömet rejtegető izgalmairól azonban egyik gyerek sem mondana le. Ott és akkor mérettetnek meg igazán. Ott és akkor derül ki, hogy az a rengeteg edzés, a koncentráció és a munka meghozza-e a gyümölcsét.

Ott a versenyen dől el, 50 másodperc alatt, hogy mennyit ért az a sok-sok felkészülés és a sok-sok lemondás. Ebből a néhány másodpercből kell a legtöbbet kihozni, ebből az 50 mp-ből kell építkezniük.

Mi lelkes síanyukák, síapukák feszült izgalommal várjuk a lesiklásokat. Ki a sokadik jégert vagy forraltbort kortyolgatva, ki azon izgulva, hogy a hidegtől ne merüljön le a telefonja. Az adrenalin szintünk az egekbe szökik ilyenkor, ráadásul nálunk néggyel szorozva, hiszen már a negyedikünk is száguld lefelé a lejtőkön.

Késő délután pedig átázott ruhákban, vacogva ülünk a kocsiba és vágunk neki a hosszú útnak hazafelé órákig elemezve azokat a bizonyos 50 mp-eket.

Míg más családok egy hosszú hétvége után kipihenten, üdén, frissen várják a dolgos hétköznapokat, addig a mi családunk kifáradva, szinte a végkimerültség szélén indítja a hétfőt. Decembertől áprilisig egyetlen egy szabad hétvégénk sincs. Megéri vajon mindez? Sokszor szegezik nekünk ezt a kérdést. A számtalan viszontagság és értetlenkedő kérdés ellenére vágunk neki mégis újból és újból ezeknek a megmérettetéseknek.

Hogy ez lemondással jár? Hogy hajnalban kell kelni hétvégén is? Hogy hidegben, zimankóban indulni? Hogy hosszú órákig utazni ? Hogy izgulni remegve, hogy milyen lesz a rajt, vajon esni fog-e a hó, vajon jeges lesz-e a pálya? Hogy ez alkalommal tudunk-e diadalmaskodni a verseny- vagy csapattárs felett? Vagy, ami még inkább jellemző, hogy le tudják-e győzni saját magukat, saját félelmeiket a gyerekek?

Azonban a megpróbáltatások közepette együtt játszunk, együtt nevetünk, mókázunk, de az is előfordul, hogy sokszor veszekszünk az úton.. Együtt örülünk, együtt izgulunk és együtt sírunk. És az így átélt élmények még inkább összekötnek, még szorosabbra fűzik a családunk kötelékeit. Egymással és egymásért vagyunk ilyenkor.. Ez a legfőbb ajándék. És Igen. Megéri. Mert számunkra ez az életforma ad erőt és lendületet. Megtanít az idő becsességére, az együtt töltött percek értékére, a kitartás, a fegyelem, az alázat, a fair-play embertformáló szerepére. Ezek azok az örök érvényű értékek, amiket mi a sport által és az együtt töltött percekkel adhatunk nekik. Ezek, amiket az életük során felhasználhatnak, amihez visszanyúlhatnak majd a sorsfordító, nehéz időkben is.

A sport emellett, hogy célokat ad és felejthetetlen kalandokat, testi-lelki-anyagi erőforrást is jelenthet, hisz ezáltal a gyerekeink olyan tudást kapnak a kezükbe, ami később is csak hasznukra válik. A szabad levegőn vannak egész télen kipirulva, pirospozsgásan, egy kis széltől, egy kis esőtől sem ijednek meg, talán ezért a betegségek is messziről elkerülik őket. Ha nem is lesznek versenyzők nekünk megmarad az a büszkeség, hogy olyan gyermekeink vannak, akik zokszó nélkül küzdenek, magukat nem kímélve dolgoznak, a bukások után újból és újból felállnak. Ez az egész családdal - nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel - közösen űzött sport igazi csapattá, egységgé kovácsolt minket. Sőt kaptunk egy összetartó és hasonló értékeket valló közösséget is, a sízők közösségét. Az elmúlt évek alatt a velünk egy cipőben járó, együtt küzdő, egymást segítő csapattársak, szülők, sízők a második családunkká váltak. Van, akikben szövetségesekre találtunk és - van, akivel életre szóló barátságot kötöttünk.

Köszönjük az edzőknek, a szervezőknek, a versenytársaknak, a szülőtársaknak, a családtagoknak ezt a rendíthetetlen támogatást és a segítséget! Nélkülük, nélkületek nem sikerült volna! Reméljük, hogy a mindennapokban is tovább visz minket a lendület és a jövőben sem lesz nap futás, szaladás, edzés, torna, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül. Kiteljesedni akár a sportban, akár az élet más területein is csak az önmagunkkal folytatott harc és az állhatatosság által lehet.

Ezt az üzenetet hordozzák Antoine de Saint-Exupéry szavai is: “A boldogság feltétele sohasem a boldogság keresése. (...) A boldogság jutalomként adatik meg neked az alkotó munka után. És a boldogság feltétele a küzdelem, a kényszer, a kitartás és a türelem.”

Mindenkinek kívánom, hogy a családi élet forgószelében legyenek ilyen erős kapaszkodói, és büszke támasza lehessen egy, két, három...gyermeki szívnek.


"Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…"

Sokféle távolság létezhet ember és ember között.

Először is lehetünk egymástól messze fizikailag - a londoni körömstúdióban dolgozó kisunoka például olyan távolságban éli mindennapjait, hogy a legkorszerűbb digitális eszközpark bevetése mellett sem igazán lehet részese a józsefvárosi körfolyosós házban lakó nagyija életének. Mert nem tudja megölelni, ha elkeseredik a nem szűnő derékfájása miatt, ahogy a nagymama sem tudja megfőzni unokája kedvenc ragulevesét, mert ha végre haza is jön, csak fut családtagoktól barátnőkig, hivatalos intéznivalók bonyolításától a fogorvosig.

Hogy mekkora áldozatokkal járhat a kalandvágy vagy a jobb fizetés reménye, arra talán csak nagyi temetésekor jön rá az, aki (túl?) messzire ment...

De fényévnyi távolságot teremthet két ember között egy új élethelyzet, nem várt sorsfordulat is. Ahogy egy kisbaba születése elszakíthat a még nem családos barátoktól, úgy egy hirtelen betegség is eltávolíthat az egészséges rokonoktól. És milyen leküzdhetetlennek tűnő messzeségbe kerülhet valaki, ha nemcsak a teste, de vele a lelke is megbetegszik!

Pedig de nagy szükség lenne ilyenkor arra, hogy még inkább erőltessük a kapcsolódást az új élethelyzetbe került vagy bajban lévő szerettünkkel! Most neki fontosabb, máskor talán mi leszünk jobban rászorulva... 

És persze elszakíthat minket egymástól az idő is - ha eltérő szokások között, más korban szocializálódott és ebből adódóan gyökeresen más életet élő személyek kapcsolatát vizsgáljuk, bizony komoly generációs konfliktusokkal, sok meg nem értéssel találkozhatunk. Ha a szeretet nem ácsol hidakat közénk, nehéz megérteni fiatalnak az idősebbet, de még kamasznak az ötéves kistesót is.

Pedig milyen óriási értéket és mennyi lehetőséget rejtenek ezek a generációkon átívelő kötődések! Mikor szeretteinken keresztül eleven kapcsolatunk lehet a múlttal, vagy gyermekeink, unokáink életébe kapcsolódva megsejthetjük a jövendőt.

Próbáljuk mi is életünkben e lelki hidak erősítését szolgálni, mert tudjuk, a szeretet képes legyőzni minden távolságot, átlépve teret és időt.

Máthé Zsuzsa írása