Versenyben magunkkal

Akinek a gyermekei sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon.

Nincs nap futás, szaladás, rohanás – ami egyébként is állandó jelzője és jellemzője a napjainknak – edzés, torna, balett, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül.

Akinek a gyermekei sportolnak, tudhatja, szívvel és lélekkel ott kell lenni mindig mögöttük ilyenkor is. Ott kell lenni az edzéseken, a fellépéseken, a bemutatókon, a versenyeken, a nehéz napokon. Ott kell lenni, a nemakarokedzésremenni szakaszokon, a sohatöbbénemmegyek időszakokon, a lázadásokkor, az újrakezdéseken, az izzasztó, meleg napokon, esőben és szélben, vagy a fagyos hajnalokon és az átvirrasztott verseny előtti éjszakákon. Ott kell lenni a rándulások, a sérülések, az esések, a vesztes meccsek, a rossz lesiklások, az elrontott táncmozdulatok, a kihagyott gólok, a szomorúság idején is.

Támogatni kell, vigaszt nyújtani, könnyeket letörölni, tanácsot adni, sebeket bekötözni, horzsolásokat simogatni. Barátnak, edzőnek, tanárnak, pszichológusnak és persze egyszerre édesanyának is lenni. Biztatni és erőt adni.

És igen, ott kell lenni mellettük a sikerek idején is.

ehéz ilyenkor nem bevonódni. Nehéz és lehetetlen kívülállónak maradni. A szívünk gyorsabban ver, a gyerekekével együtt dobog. A szemünk, olykor, olykor fátyolba borul, ahogy nézzük, ahogy figyeljük őket. Ahogy megcsodáljuk ügyességüket, technikájukat, jó mozdulataikat és apró csetléseiket-botlásaikat melegség tölti el a lelkünket. Kicsit új és furcsa, mosolyra késztető remegés fut végig rajtunk. A szülői büszkeség semmivel össze nem hasonlítható érzése ez.

Akár a jeges pályák, akár a napsütötte lankák mellől, akár a focipálya lelátójáról, vagy a színpad mellől, de tekintetünk csak őket keresi. Őket lessük, mikor bukkannak elő, mikor láthatjuk izgalomtól vöröslő arcukat, vagy örvendező kézmozdulataikat.

Nehéz ilyenkor hallgatni. Okosan szurkolni. Bevallom én minden apró rezzenésükre reagálok. Hangosan drukkolok, kivörösödve zászlót lengetek, a hidegtől átfagyva, kesztyű nélkül szorítom a telefonomat, hogy megörökíthessem a néhány másodperces lesiklásukat. Nem tagadom, teljes szívvel és lelkesedéssel vagyok, vagyunk ott minden versenyen. Hisz ezek az ő nagy élet eseményeik. Tudom, hogy az ő szemük is minket keres közben.Nekünk akarnak bizonyítani. A mi elismerő pillantásainkat lesik és a dicséretre, a jó szóra várnak.

Egy gyermek teljes odaadást és figyelmet követel. Főleg kettő, három, négy, vagy öt gyermek esetében. Csak hatványozottan.

2013-ban még csak 20 havas nappal indultunk a két nagyfiúval, ami akkor számomra teljesíthetetlen küldetésnek tűnt. A következő években már 60-70 napokat töltöttek a gyerekek a havon, a családi csapat ekkor már Zsuzsi lányommal egészült ki, akinek ügyességét már 5 éves korában tátott szájjal figyelték az edzők vagy épp a konkurens apukák.

Az idei évben a Magyar Kupa futamaira már négy versenyző gyermekünkkel vágtunk neki. Andris, Bazsi és Zsuzsi mellett már Julival 4 fősre bővült a csapatunk. Persze Krisztike sem maradhatott le, hisz idén már ő is lécre pattant és azóta is lelkesen mondogatja, hogy már ő is síel..

2018 márciusában 100 nappal zártuk a síszezont. Volt, hogy 4 nap alatt 5 versenyen is elindultak a gyerekek. Kora reggeltől késő estig tartottak a sokszor idegtépő futamok, borzasztó esésekkel, kizárással cifrázva. Nem hagytunk ki egyetlen hétvégét sem, egyetlen lehetőséget sem, hogy ott lehessünk velük.

Erejükön felül teljesítettek, ami számukra és számunkra is rengeteg lemondással járt. Szerda délutántól vasárnap estig először az edzőtáborok vették át a szabad játék helyét, majd a versenyek. Napközben edzés fent a hegyen sokszor kemény fagyokban, hóviharban, néha szakadó esőben. Délutánonként tanulás, az elmaradt tanagyag pótlása és ráadásként szárazedzés.

A versenyek felfokozott hangulatáról és a néha bánatot, néha örömet rejtegető izgalmairól azonban egyik gyerek sem mondana le. Ott és akkor mérettetnek meg igazán. Ott és akkor derül ki, hogy az a rengeteg edzés, a koncentráció és a munka meghozza-e a gyümölcsét.

Ott a versenyen dől el, 50 másodperc alatt, hogy mennyit ért az a sok-sok felkészülés és a sok-sok lemondás. Ebből a néhány másodpercből kell a legtöbbet kihozni, ebből az 50 mp-ből kell építkezniük.

Mi lelkes síanyukák, síapukák feszült izgalommal várjuk a lesiklásokat. Ki a sokadik jégert vagy forraltbort kortyolgatva, ki azon izgulva, hogy a hidegtől ne merüljön le a telefonja. Az adrenalin szintünk az egekbe szökik ilyenkor, ráadásul nálunk néggyel szorozva, hiszen már a negyedikünk is száguld lefelé a lejtőkön.

Késő délután pedig átázott ruhákban, vacogva ülünk a kocsiba és vágunk neki a hosszú útnak hazafelé órákig elemezve azokat a bizonyos 50 mp-eket.

Míg más családok egy hosszú hétvége után kipihenten, üdén, frissen várják a dolgos hétköznapokat, addig a mi családunk kifáradva, szinte a végkimerültség szélén indítja a hétfőt. Decembertől áprilisig egyetlen egy szabad hétvégénk sincs. Megéri vajon mindez? Sokszor szegezik nekünk ezt a kérdést. A számtalan viszontagság és értetlenkedő kérdés ellenére vágunk neki mégis újból és újból ezeknek a megmérettetéseknek.

Hogy ez lemondással jár? Hogy hajnalban kell kelni hétvégén is? Hogy hidegben, zimankóban indulni? Hogy hosszú órákig utazni ? Hogy izgulni remegve, hogy milyen lesz a rajt, vajon esni fog-e a hó, vajon jeges lesz-e a pálya? Hogy ez alkalommal tudunk-e diadalmaskodni a verseny- vagy csapattárs felett? Vagy, ami még inkább jellemző, hogy le tudják-e győzni saját magukat, saját félelmeiket a gyerekek?

Azonban a megpróbáltatások közepette együtt játszunk, együtt nevetünk, mókázunk, de az is előfordul, hogy sokszor veszekszünk az úton.. Együtt örülünk, együtt izgulunk és együtt sírunk. És az így átélt élmények még inkább összekötnek, még szorosabbra fűzik a családunk kötelékeit. Egymással és egymásért vagyunk ilyenkor.. Ez a legfőbb ajándék. És Igen. Megéri. Mert számunkra ez az életforma ad erőt és lendületet. Megtanít az idő becsességére, az együtt töltött percek értékére, a kitartás, a fegyelem, az alázat, a fair-play embertformáló szerepére. Ezek azok az örök érvényű értékek, amiket mi a sport által és az együtt töltött percekkel adhatunk nekik. Ezek, amiket az életük során felhasználhatnak, amihez visszanyúlhatnak majd a sorsfordító, nehéz időkben is.

A sport emellett, hogy célokat ad és felejthetetlen kalandokat, testi-lelki-anyagi erőforrást is jelenthet, hisz ezáltal a gyerekeink olyan tudást kapnak a kezükbe, ami később is csak hasznukra válik. A szabad levegőn vannak egész télen kipirulva, pirospozsgásan, egy kis széltől, egy kis esőtől sem ijednek meg, talán ezért a betegségek is messziről elkerülik őket. Ha nem is lesznek versenyzők nekünk megmarad az a büszkeség, hogy olyan gyermekeink vannak, akik zokszó nélkül küzdenek, magukat nem kímélve dolgoznak, a bukások után újból és újból felállnak. Ez az egész családdal – nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel – közösen űzött sport igazi csapattá, egységgé kovácsolt minket. Sőt kaptunk egy összetartó és hasonló értékeket valló közösséget is, a sízők közösségét. Az elmúlt évek alatt a velünk egy cipőben járó, együtt küzdő, egymást segítő csapattársak, szülők, sízők a második családunkká váltak. Van, akikben szövetségesekre találtunk és – van, akivel életre szóló barátságot kötöttünk.

Köszönjük az edzőknek, a szervezőknek, a versenytársaknak, a szülőtársaknak, a családtagoknak ezt a rendíthetetlen támogatást és a segítséget! Nélkülük, nélkületek nem sikerült volna! Reméljük, hogy a mindennapokban is tovább visz minket a lendület és a jövőben sem lesz nap futás, szaladás, edzés, torna, rocky, tánc, ping-pong vagy síelés nélkül. Kiteljesedni akár a sportban, akár az élet más területein is csak az önmagunkkal folytatott harc és az állhatatosság által lehet.

Ezt az üzenetet hordozzák Antoine de Saint-Exupéry szavai is: “A boldogság feltétele sohasem a boldogság keresése. (…) A boldogság jutalomként adatik meg neked az alkotó munka után. És a boldogság feltétele a küzdelem, a kényszer, a kitartás és a türelem.”

Mindenkinek kívánom, hogy a családi élet forgószelében legyenek ilyen erős kapaszkodói, és büszke támasza lehessen egy, két, három…gyermeki szívnek.