Pünkösd, a ható erő

A Pünkösd egyik legnehezebben megragadható vallási ünnepünk, még a hittanra járt, templomos hívők is nehezen birkóznak meg mibenlétével, mert a ráció számára kevéssé felfogható és a róla való gondolkozás feltételezi azt az önátadást, ami az átélt, megtapasztalt Isten-hitből fakad. Erről beszélni pedig nagyon nehéz.

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelére emlékezünk. A Szentháromság harmadik tagjának kiléte titokzatos, az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének kiáradásaként definiálják a teológusok. Ám bármennyire is elvontnak tűnhet első pillantásra jelenléte a mi személyes életünkben és kapcsolódásunk Hozzá, valójában épp az Ő személyében merítkezünk meg legtöbbször, csak épp ezt nem tudatosítjuk magunkban. Ugyanis miután Jézus felment az Atyához, a tanítványoknak megígért Szentlélek elküldésével és az Ő folyamatos jelenlétével mégis itt maradt velünk, a térben máshol, időben később élő emberek között.

A természet szépen – az emberi szónál sokkal érthetőbben – mesél minderről: a böjti szelek és a tavasz Húsvét-tájt beköszöntő első, reményt adó napsugarainak megtapasztalása után, Pünkösdre eláraszt bennünket a Jóisten legszebb ajándékaival: a madarak éneke, a harsogó színek és a termést ígérő virágok illata eltölt bennünket a bensőnk legmélyéről fakadó Isten-szeretettel és tettvággyal – ha van fogékonyságuk észrevenni ezeket a csodákat. Ez nem valamiféle panteista gondolat, hanem a Szentlélek által belénk oltott jóra, szépre, Isten és a teremtett világ szeretetére és saját küldetésünk felismerésére való fogadókészség a lelkünkben. Ő vezet el életünk legszebb, pénzzel, sikerrel nem mérhető pillanataihoz és Isten felismeréséhez bennünket.

Ez a belső ujjongás, s vele az Isten-hit mélyülése tesz bennünket nagyvonalúvá életünk fontosnak vélt, de isteni perspektívából jelentéktelen gondjainak elengedésére és arra sarkall, hogy ne csak magunkban hordozzuk örömünket, hanem késztetést érezzünk, hogy másokkal is megosszuk azt. Ez a Szentlélek, s vele Pünkösd ünnepének legfontosabb üzenete: hírül vinni, továbbadni a szent meggyőződést, a belőle fakadó békességet és örömöt.

A Szentlélek kétezer éve, a Jézus feltámadását követő ötvenedik napon a tanítványoknak jött el, beleoltva szívükbe a hitükről való beszéd vágyát és annak mikéntjét, a személyes, emberi kapcsolatok útján közvetíthető Isten-szeretet átadásának képességét. E megbízatással jött létre az egyház, amely nem jogi és társadalmi fogalom, hanem a tekintetüket Istenre emelő emberek titokzatosan ható, e világi közössége.

A Szentlélek nem idegen, elvont fogalom. Itt is, most is működik. Nap, mint nap megtapasztaljuk áldó munkáját, csak épp legtöbbször elsétálunk mellette, akár a kertünkben virágzó százszorszép mellett. Ha azonban a lelkünkben egy ölelés, egy jó szó vagy a „semmiből” megfogant gondolat láttán megrezdül valami és oktalan örömöt vagy fontos felismerést érzünk, és ha késztetés fakad bennünk, hogy ezt a fentről kapott ajándékot továbbadjuk másoknak, tudhatjuk, a titokzatos isteni hármasság most ünnepelt tagja bennünk is munkál.

Hagyjuk, hadd formáljon, hadd vezessen bennünket!

Máthé Zsuzsa, történész írása