Ha a pedagógusok és a szülők is unottan, összeszorított szájjal, kívülállóként „hallgatják” a Himnuszt, aminek éneklése magyarság-élményünk egyik legfontosabb forrása, mit várunk a gyerekektől? Miért ne állnának ők is unatkozva, leszegett fejjel, görbe háttal az ünnepeken?
Önkormányzati képviselőként tizenkét éve, alpolgármesterként négy éve veszek részt évente több alkalommal nemzeti ünnepségeken, iskolai tanévnyitókon, évzárókon. Ezek az összejövetelek az iskolai közösségek kitüntetett pillanatai. Műsorral, előadással készülnek a gyerekek, akiknek teljesítménye mindig a felkészítő pedagógusok munkájáról, belefektetett szellemi energiáiról is tanúskodik. Nagy örömmel és izgalommal megyek ezekre az eseményekre. Az ünneplőbe öltözött kisebb-nagyobb gyerekek nyüzsgése még ma is megborzongat és mindig érdeklődéssel figyelem, hogy melyik iskola milyen típusú műsorral készül.
Sokat elárul ez az igazgatóról, a tanári karról, az odajáró gyerekekről és egyáltalán, a hely szelleméről.
Anyukaként és a munkám miatt is rengeteg ilyen ünnepségen vettem már részt. Egy nagyon szomorú, szinte általános érvényűnek mondható tapasztalatom van az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban: ez pedig nem más, mint a Himnusz és a Szózat, két fontos nemzeti értékünk kezelése. Amikor bemondja a csinosan öltözött moderátor, hogy hallgassuk meg közösen a Himnuszt, na, akkor legszívesebben felkiáltanék, hogy emberek, ébresztő!
Hasogat a szívem, amikor gyerekek és felnőttek, diákok, tanárok és szülők némán állnak és közösen hallgatnak, ahelyett, hogy zengő hangon, egyenes derékkal közösen énekelnék ezt a két csodálatos, magyar szívet melengető éneket.
Egy alkalommal szóvá is tettem ezt egy igazgatónak, akinek az volt a válasza, hogy heti egy énekóra van az órarendben és nem tudják megtanítani ezt a két éneket a diákoknak…
A magyarázat elfogadhatatlan, mert ha valaminek, ennek bele kell férnie az iskolai tananyagba. Az osztályok pedig énekelhetnék, gyakorolhatnák nemcsak énekórán, de olvasás vagy magyar órán, de akár rajzórán is, miközben nemzeti színű zászlót készítenek. Egy kisiskolás gyereknek már illene tudnia elénekelni a nemzeti imádságunkat, a nagycsoportos ovisok is nyugodtan énekelhetnék már március 15-én. És persze elsősorban is meg kellene tanítani a Himnuszt és a Szózatot a szülőknek odahaza. Hisz milyen felemelő érzés győztes sportversenyek, olimpiai érmek eredményhirdetésénél együtt örülni, kifejezni együvé tartozásunkat. Vagy csak otthon a tévé előtt tisztelegni a „hősőknek”, vagy az újesztendő beköszöntekor egymás hangjába „kapaszkodva” felállva énekelni.
Nemzettudatunk egyik legfontosabb abroncsa a nemzeti ébredésünk idején született Himnusz és a Szózat. Passzív hallgatóként azonban nem fog vele azonosulni egy gyermek sem – csak a közös, átélt éneklés repítheti a fiataljaink lelkét magasba.
Miért vennénk el tőlük ezt a felemelő élményt? Minden iskolában van énektanár, sőt, sok helyen énekkar is. Miért nem az ő vezetésükkel énekelnek közösen a gyerekek, elfelejtve végre a régi hangfelvételeket?
Ha a pedagógusok és a szülők is unottan, összeszorított szájjal, kívülállóként „hallgatják” azt, aminek éneklése magyarság-élményünk egyik legfontosabb forrása, mit várunk a gyerekektől? Miért ne állnának ők is unatkozva, leszegett fejjel, görbe háttal az ünnepeken?
A jelenlegi káros gyakorlat megváltoztatása közös felelősségünk: iskolai vezetőké, pedagógusoké, szülőké. A Himnusz és a Szózat tekintetében az iskolai ünnepségek rendjét megváltoztatnám, ha rajtam múlna. A „hallgassuk meg” fordulatot „énekeljünkké” alakítanám át.
Büszke éneklésre buzdítanék minden ünneplő iskolát. Hisz az ének, az éneklés gyógyír a léleknek, élmény az egész közösségnek. Szükségünk van erre, kicsiknek, nagyoknak egyaránt – legalább évi két-három ünnepi alkalommal!