Férfi és Nő, Nő és Férfi – A teljesség felé

A nő: tetőtől talpig élet. A férfi: nagyképű kísértet. A nőé: mind, mely élő és halott, úgy, amint két-kézzel megfogadhatod; a férfié; minderről egy csomó kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

Megható e sorokat olvasni, melyben egy férfi férfiszemmel látja, láttatja a nemek hasonlatokkal körbeölelt, körülrajzolt kontúrjait.

A Weöres Sándor költeményében megjelenő női és férfiúi princípium csak egy, a lelkemnek tetsző megfogalmazása a nemi különbözőségeknek. Az általános vélekedés, vagy a többségi = férfiúi vélemény, azonban sokszor ettől eltérő lehet.

Vajon Mi, Nők hogyan látjuk saját magunkat? És a férfiakat? Mennyiben más egy nő, mint egy férfi?

Gondolkodásában, a tetteiben, az érzelmi intelligenciájában? Esetleg a logikájában?

E különbségeket összegyűjteni lehetetlen lenne. Szemléltetni sem egyszerű azt az ezer árnyalatnyi eltérést, amit nap mint nap az együttélés és a társadalmi érintkezések során a férfiakkal, apákkal, fiúkkal, a férfi munkatársakkal, férfi barátokkal tapasztalhatunk…

Egy példát azért mégis bele kell, hogy csempésszek e sorok közé, nem is annyira a sorok között. Az autóvezetés példáját meghagyom másnak, most visszájára fordítom a bizonyítást.

A rádióban hallottuk tegnap az autóban ülve – három férfiú, férjem és fiaim társaságában – a következő hírt. Az óvodából a szülő elvitte, véletlenül összecserélte a… nem, nem a gyerek kabátját, ruháját… hanem, a gyerekeket. Nem a saját gyermekét vitte haza. Egy idegen kisgyereket. Egyből az jutott az eszembe, hogy nem lehetett a nevezett szülő, NŐ. Ezt csak abból az empirikus tapasztalatból sejtem, hogy rendszeresen találkozunk az óvodában, bölcsődében „cserebalesetekkel”. A legtöbb ilyen esetben – nem szeretem az általánosítást –, de az édesapák az elkövetők. Másik cipőben, másik nadrágban, másik kabátban hozzák el a gyermeket, és sokszor fel sem tűnik számukra a cserebere. Csak legyintenek a gondozónők, óvónők: – Apuka jött érte… Nálunk is fordult már elő, hogy a kisebbik fiam egy kislány kabátjában érkezett haza… (pedig a színe is eltérő volt, kislányos).

A rádióban hallott történet végül jól végződött. A (feltehetőleg) férfiú szülő, hazaérve – amikor feltette a szemüvegét – észrevette a cserét, és visszaszolgáltatta a cseregyereket. Visszavitte az óvodába, ahol már rendőrök várták. Máskor biztos nem felejti el a szemüvegét felvenni.

E szemfüles és szemüveges hír szemléltetését lezárva visszakanyarodnék az eredeti kérdésfeltevésemhez.

Élesen elhatárolható-e a két nem világlátása közötti válaszvonal?

Válaszom igen és nem. Egy erős – női – talán. Mert a lényeg – talán – egészen más.

Nem érünk révbe végérvényesen a házassággal, a szülőséggel, bármilyen gyönyörű is. Igazán csak itt kezdődik a nagybetűs Élet. Önismereti leckék garmadáját kapjuk innentől kezdve, kiváltképp a gyermekeink a legjobb tanárok az életiskolában. Feladják a leckét. Ilyenkor jó lenne csak a felszínen tovább evickélni, semmibe – magunkba – mélyebben bele nem gondolni. Pedig máshogy nem fog menni. Meg kell küzdeni, az utat meg kell járni, vezekelve, sírva, megtisztulva. A lélek bugyrain, a poklok poklán keresztül.

Mindenki eléri azt a kort Dante szerint is, „az emberélet útjának felén, …amikor az igaz utat nem lelém”, amikor tovább kell gondolkodnia magáról, a világról, Isten létéről, a követendő útról, a jóról, és a rosszról. Főleg a rosszról, ami benne is rejtőzik. És ebből a szempontból mindegy, hogy férfiak, az ész, a matéria, az anyag, a jang vagyunk, vagy az érzelem, a forma, az alak, a jing.

Pokoljárásunkat mindannyiunknak egyedül kell végigjárnunk… a teljesség felé.

Persze egy idő után vannak már útmutatók a térképen, felismerjük tulajdonságainkat, a bennünk rejlő jót és rosszat. Feltűnnek a határaink. Testet öltenek a félelmeink. Néha bekebeleznek a szükségleteink. Önmagunk megismerése elsődleges lépés a pillanatokban rejlő boldogság felé. Ha nem ismerem az állandóan változó és változékony énemet, nem tudom magam boldoggá tenni, hanem arra vágyom, hogy a másik tegyen boldoggá. A másik felem. Csapdába esve állandó bűnbakként okolom a másik felemet a nemelégjóért. Pedig minden, akár jó vagy rossz történik velem, az belőlem is fakad. Az én hozzáállásomból. Az én kommunikációmból, a tetteimből, mulasztásaimból. Hallgatásaimból, mártírkodásomból, döntéseimből, elvárásaimból, Elvárások, igen, a ki nem mondott, másiknak-tudnia-kellene elvárások. Vissza kell fordítani ezeket a gondolatokat. Magunkba. Hisz magunkból indul minden. Mi magunk vagyunk a kezdet és a vég. Társamat, családomat is csak úgy szerethetem, ha szeretem magamat. A magam fele-felét, az én saját egészemet.

Briget Jones-osan mondva: magamat „úgy ahogy vagyok”, minden rétegemmel együtt. A saját én, a saját egész megtalálásához azonban tényleg dantei mélységekbe kell alászállnunk.

Egy film jelentére mai is élénken emlékszem: fiatal fiúnak mesél egy idősebb férfi az emberi lélekről, az emberek benső valójáról. Kezébe vesz egy hagymát, aminek lehántja a héját, alatta egy réteg, ami alatt rétegek sokasága rejlik. Minden réteg hozzátesz valamit az egészhez, de lehámozható.

Lerántja az egyik után a másikat… és… és a végén nem marad semmi… Vagy talán egy csíra e „lélekhagyma” végén.

 

 

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Weöres Sándor: Tíz lépcső (A teljesség felé, részlet)