A kislányom ma tízéves. Még ugyanennyi idő, és talán már kirepül tőlünk. Egyszerre szívfacsaró és szívmelengető arra gondolni, mi minden történik majd vele a következő évtizedben, mikor lépésről lépésre elhagyja majd a gyerekkorát. Vajon jól szerettük őt, vajon elég jó szülei voltunk? Talán tíz év múlva kiderül…
A kislányom tízéves. Már nem kicsi, még nem nagy. Sután balanszíroz a kiskamaszok lelkének ingoványos mezsgyéjén: hol meglepően gyerekes, hol félreérthetetlenül szárnypróbálgató. Még önfeledten játszik „titkos-rablós” játékot négyéves kishúgával, de már igazi kis nőként forgolódik hetedikes bátyja barátai között, és fogadja (pironkodva, kissé feldúlva bár) hódoló osztálytársai apró gesztusait: mintás ceruzát, szagos radírt, szivecskés kispárnát. (Hogy milyen aranyos, ahogy egy ekkorka fiú udvarol: egy szülőtárs anyukával beszélgetve derült ki, hogy kisfia azért ment el a könyvtárba regényt kölcsönözni, mert az anyukája figyelmeztette, szíve választottja biztos az okos fiúkat szereti, akik nem a számítógépen játszanak, hanem könyveket olvasnak… Most komolyan, hát nem megható a gyerekszerelem?)
Kislányomnak van egy kedves, afféle legeslegjobb barátnője is. Egy olyan igazi. Akivel sülve-főve együtt mozog, együtt rötyög mindenen. Magamra, barátnős nagy korszakaimra ismerek bennük, 
amikor közös a szókincs, de megtévesztően hasonló még a hanghordozás is, annyira együtt lélegzik a két barát. Együtt születnek a döntések, jók és néha butusok is, együtt hoznak ítéletet helyzetekről, emberekről. Milyen fontos, nagy hatású tanulási folyamat és micsoda önátadás ez!
A kislányom szobája olyan, mint ő maga. Ajtaján a felirat „Belépni csak hívőknek és Star wars fanoknak” arról árulkodik, hogy fejecskéjében keveredik az otthon átadni próbált értékrend és a 
külvilág hatása. A hit magva is ott csírázik a korszellem megkerülhetetlen lenyomata mellett. Az idő, a benyomások aztán lassacskán kiérlelik azt a lelki, szellemi termést, amit majd ő szűr át magán.
A kislányom tízéves. Gyönyörködöm tökéletes, már a nőiség jegyeit idéző kis testében, ártatlan tekintetében, szívből fakadó kedvességében és persze bosszankodom is szétszórtságán, meglepő, indulatos felcsattanásain.
A kislányom apukája szívén olyan húrokat penget, mint senki más, ha ölébe bújik, kenyérre lehet kenni akkor is, ha előtte az egész világgal hadakozott a munkahelyén. Gyógyír csak a létezése is a nehéz napokon.
A kislányom ma tízéves. Még ugyanennyi idő, és talán már kirepül tőlünk. Egyszerre szívfacsaró és szívmelengető arra gondolni, mi minden történik majd vele a következő évtizedben, mikor lépésről lépésre elhagyja majd a gyerekkorát.
Vajon jól szerettük őt, vajon elég jó szülei voltunk? Talán tíz év múlva kiderül…
De nem sürgetem az időt, csak köszönetet mondok minden együtt töltött vidám vagy szomorkás napért.
Isten éltessen, kicsim!
Máthé Zsuzsa, történész írása